Csütörtök, ZH hét, beadandók. A karácsonyi vásárlási listán két centi vastagon áll a por és lövésem sincs, ki mit kap a jövő héten: ez bizony az év végi megőrülést igen jól példázó időszak. Főleg, ha bejelentik, hogy nem mehetsz haza a tervezett időpontban, mert reggeltől estig bebörtönöznek az iskola nem éppen szegfűszegtől illatozó falai közé. Ja, és persze meglepetééés: megbuksz, ha karácsony előtt három nappal nem jelensz meg az összevont órákon!

Írta: Németh Cinti

Elég lobbanékony a természetem, de szentül hiszem, hogy ezen azért minden valamennyire családcentrikus egyén bepipult volna egy kicsit. Én akkor már forralt borozni szerettem volna és azon aggódni, hogy most három tojásból készüljön a mézeskalács vagy hatból. Az idegeskedésnek persze nem sok értelme van, gondoltam, hát elengedem a problémát és inkább nem bukok meg: bemegyek előkarácsonyozni az iskolába.

Hogy lenyugodjak, gyorsan elsiettem a legközelebbi boltba, hogy nekiálljak életem első önálló mézeskalácsának és megvegyem a hozzávalókat, ha már máskor nem nagyon lesz idő ilyesmire. Talán még a tanár úrnak is viszek belőle, hadd érezze, hogy mennyire boldog a karácsony, ha tanár és diák együtt ünnepel. Na, de félre a cinikus számmal, elengedtem a problémát „majd megoldódik” alapon.

Hazafelé sétáltam a körúton, mikor valaki megszólított, hogy: ’’Kisasszony, kérem!’’ Na mondom, ennek a fele se tréfa, itt bizony vagy a mézeskalács fűszerkeverékemre fáj a foga valakinek vagy jobb gazdát szeretnének a zsebemben lapuló aprópénznek vagy tudom is én. Ilyenkor azért csak bizalmatlanul fordul az ember a hang irányába, mert mégiscsak Magyarország, mégiscsak Budapest, még ha nagyon szeretem, és el nem hagynám sose, akkor is.

Hatvanas éveiben járó úr. Megörül, hogy nem tettem úgy, mintha nem hallottam volna. Máris hálálkodni és hadarni kezd: ’’Ó, kisasszony, kérem! Tudna nekem adni pár száz forintot?’’. Jaj, Istenem, én annyira nem szeretek nemet mondani, de mindig betalálnak. Miért? Eleve bizalmatlan és gyanakvó típus vagyok, ezért elég komoly analízisre van szükség, hogy csak úgy előkapjam a pénztárcámat. Azt mondom, hogy hát nem tudom, mert kártyával szoktam vásárolni (abszolút igaz), készpénzt meg nemigen hordok magamnál (valamennyire igaz). Sajnálkozni kezd, és tényleg szinte elsírja magát, úgy folytatja: ’’Itt a kezemben a recept a gyógyszerre, amit ki kellene váltani, 435 forintba kerül, és ha három ember ad 200 Ft-ot, már meg tudnám venni itt, ebben a sarki gyógyszertárban! Most voltam bent, de nincsen annyi pénz a kártyámon és készpénz sincs nálam!’’

Mi vagyok én, kőszívű ember, aki azon bosszankodik, hogy megszívatták a suliban és ezért morog egész nap?!

Elnéztem jobbra. Valóban ott zöldellett egy patika, tehát az idős úr nem hazudott. Ráadásul most, hogy kezdtem jobban szemügyre venni, nem is volt gyanús külsejű, csak hát én nem ezt figyelem. Persze, hogy segítettem neki, baktattam fel a lépcsőn, be a gyógyszertárba, olyan jókívánságok és zavarba ejtő dicséretek kereszttüzében, melyeket még most is épp gyömöszölgetek a zsebembe, mert nem férnek bele.

Közben megtudtam, hogy borzasztóan hasonlítok az úr középső lányára, aki már jócskán idősebb nálam. Dicsérte a hajamat, ami éppen mosás előtt állt, a lényemet és mindent, amit csak tudott. És mindezt nulla sminkben!  Aztán megkínált Negro cukorkával. Na most, nekem anyukám mindig azt tanította, hogy idegenektől ne fogadjak el semmit és ez úgy beleégett a tudatomba, hogy nem is teszem. Mosolyogva visszautasítottam, még akkor is, ha az úr unokái puszival jutalmazzák ezt a nagyon kedves gesztust és boldogok a Negro miatt. (Nem szeretem a fekete Negrot amúgy. Másrészről mit szólna anyukám, hogy lányom, de hülye vagy így 21 évesen?) Kiváltottam a gyógyszert. Köszöntünk, viszlát, ajtó nyílik, kilincs kattan. Újra a körúton vagyunk.

’’Hölgyem, nagyon szépen köszönöm a segítségét. Ide figyeljen, legyen nagyon boldog az életben, mert megérdemli! Ég áldja!’’

Megcsókolta a kezemet és mindketten továbbálltunk.

Nem tudom, hogy igaza volt-e. Tényleg megérdemlem, hogy boldog legyek? Nem ezért segítettem neki. Hanem, mert az én apukám vagy anyukám is kerülhet ilyen helyzetbe otthon és utánamennék annak az embernek, aki nem segít nekik. Két perc az életből, mégis szinte lélekterápia. 

Elmélkedem. Annyi bizonyos, hogy ezentúl egészen máshogy nézek majd a Negrora, legyen az mentolos fekete vagy sárga mézes.