A függöny el van húzva, és a színpad teljesen üres. Nem ehhez szoktam. Valószínűleg a közönség többi része sem, még mindig duruzsol mindenki. Egyszer csak páran belépnek, pakolásznak egy kicsit majd kabátot vesznek és elhagyják a porondot. Ekkor már mindenki feszült csöndben figyel. Pillanatokon belül Kern András betol egy kocsit tele kellékekkel és csodálkozva ránk néz. Színházban járt a Kanyar.

Írta: Győrbíró Dávid

Március 10-én szerencsénk volt eljutni a Pesti Színházba, A kellékes című darab előadására. Ebherhard Straul német író monodrámáját Parti Nagy Lajos dolgozta át, amit aztán a színpadra vitt Ilan Eldad, főszerepben Kern Andrással. Ő Bieder József, az öreg színházi kellékes, aki azon kapja magát, hogy egyedül maradt egy teli nézőtérrel. Nem marad hát más választása, minthogy szórakoztassa a közönséget. Az előadást igen könnyű értékelni: minden pillanata zseniális.

Mióta Budapesten tanulok, még nem jártam színházban. Kaposvárott viszonylag rendszeresen jártam, ugyanakkor nem tartottam szent helynek, talán épp azért, mert annyira nem is értek hozzá. Bieder monológja után erről megváltozott a véleményem. Az örökös háttérember szemszögéből látni a színházi munkát teljesen más megvilágításba helyezi a dolgokat. Az először ismeretlen kellékest saját történeteiből, rendkívül humoros színész-imitációkból és a saját gondolataiból ismerjük meg a darab végére. Az előadás végig nagyon vicces, de sokhelyütt ez tragikummal vegyül. Ezt az ellentétpárt különösen szeretem, és biztosan nem vagyok vele egyedül. A kettő arányát azonban annyira jól találta el a szerző, hogy egy cseppet sem éreztem szomorúnak a darabot, inkább csak végig elgondolkodtatott.

Alapvetően nem tudok sokáig egy dologra fókuszálni, de most sikerült. Ezt részben az okozta, hogy Bieder végig úgy bánik a közönséggel, ahogy nem szégyell. Egyszer megtapsoltat, máskor nem is érdekli, hogy kap-e elismerést, végül pedig egyenesen kiutasít a nézőtérről. Ez olyannyira meglepő fordulat volt számomra, hogy úgy gondoltam, ez a poszt is megérdemli címnek.

A koncentrációban segített a feszes ütem is. Nem kell vájtfülűnek lenni ahhoz, hogy az ember érezze, mennyire jól el van találva a mű ritmusa. A poénig szépen halad egyenletesen, majd a vége előtt kissé lelassulva kiváltja a kívánt hatást. Az előadás 90 perce alatt ez százszor, száz különböző anekdotánál, gondolatnál végigmegy.

A hagyományos színdarabokat azért nem kedvelem, mert a történésekre fókuszálnak, azok hajtják előre a cselekményt. Ez nekem unalmassá teszi őket. A kellékes során inkább csak gondolatokat hallhatunk, mint egy könyvben, ez abszolút pozitívum. A látszólag különálló részek a végére azonban nem maradnak a levegőben lógva, nem éreztem kaotikusnak. Ha értenék az irodalomhoz, meg tudnám mondani miért van ez, de mivel sajnos csak dilettáns vagyok, azt tudom csak mondani, hogy kiválóan van megírva.

Akit pedig a leírtak nem hoznak lázba, azon nem segíthetek. Vagyis, talán mégis: az előadás során Kern András feltűrt nadrágszárral, egy lámpaernyővel a dereka körül próbál balettozni. Melegen ajánlom mindenkinek megtekintést, főképp olyanoknak, akik egyébként nem szeretik szenvedélyesen a színházat.