„Tetszik ez a póló. Olcsó is, megveszem.” – nem töprengek sokáig a ruhaüzletben. A tömeggyártás felszippantotta a világot és nem érdekel honnan jött, ami egykor csak egy darab anyag volt. Már nincs időm elolvasni a címkébe rejtett regényt, mielőtt kivágom póló oldalából. Pedig története van: itthon csak három szó, máshol egy egész élet. Származási hely: Kambodzsa.

Írta: Luca

A sweatshop, (izzasztóműhely) azoknak a harmadik világ országaiban működő varrodáknak az elnevezése, ahol napi 10-12 órában, testi fenyítést alkalmazva dolgoztatnak nőket és sok esetben gyerekeket is. Szinte minden nagy textilipari brandnél ma már úgy járnak el, hogy a design megtervezése, a tesztelés és a marketing marad a fejlett tulajdonosi országokban, míg a termékeket a fejlődő országokban varrják. A fejlett országok kereskedői és a nagy márkaneveket jelentő cégek ezáltal úgy jutnak hatalmas profithoz, hogy kizsákmányolják a harmadik világbeli munkásokat, mert a legtöbben egy nap hat dollárt sem keresnek meg. A ruhaipari óriások pedig évtizedek óta csak hitegetnek mindenkit: a munkásoknak ígérik, hogy bérük egyszer eléri majd a létminimumot, de előbb ki kell dolgozni ennek hátterét, hogy közben a cégeket se érje veszteség.

Bangladesben is – a második legnagyobb ruhaexportőr országban – felkelések törtek ki 2014-ben, hogy a körülbelül 8300 forintnak megfelelő havi fizetésüket 100 dollárra emeljék. Ilyen „bérek” és körülmények mellett, a munkavédelem legcsekélyebb formájára sem lehet számítani. Tehát amellett, hogy sokan éhen halnak, több százan gyártüzeknek esnek áldozatul; a vészkijáratok hiányának, eltorlaszolásának, az ablakok berácsozásának következtében.

Eközben Európában a cégek biztosítják a vásárlókat arról, hogy ruháik etikus módon készülnek, aggodalomra semmi ok, minden tőlük telhetőt elkövetnek a munkások jólétéért. A valóság mindenközben az, hogy a létminimum alatt élők a mindennapos túlórázások miatt kimerültek, nem jutnak elég élelemhez, egészségügyi ellátáshoz, nem védi őket szociális háló, nem járathatják iskolába gyerekeiket, nyomorúságos körülmények között élnek. Alultáplált asszonyok Banglades gyáraiban, tömeges ájulások a kambodzsai ruhaüzemekben, tüntetések Ázsia-szerte – ám a hírek csak néha jutnak el a nyugati vásárlókhoz.

De nem csak az olcsó munkaerő teszi vonzó célponttá Kambodzsát, Bangladest vagy Indiát, hanem a kedvező vámszabályozások is. A gazdaságilag legelmaradottabb országokra érvényes EU-s szabályozás, az Everything but arms (EBA) lényegében – a fegyverek kivételével – minden fejletlen országból jövő import termékre vámmentességet ad. Az Unió így kívánja támogatni a visszamaradott világok exportját, fellendítve gazdaságukat.

Még a magyar tulajdonú Fundango is úgy tud csak fennmaradni, hogy gyártásukat Indiába, Pakisztánba és egyéb országokba helyezték ki. Bár a személyes látogatáskor természetesen módjuk van ellenőrizni, hogy milyen biztonsági feltételek mellett gyártanak, de vajmi kevés lehetőségük van beleszólni a dolgok menetébe, mert a többi világmárkához képest kis volumenben gyártatnak. Már az is komoly tárgyalás eredménye, hogy egyáltalán beindítsák a gyártósorokat.

A harmadik világbeli problémák mérséklésére hozták létre a méltányos kereskedelmet (fair trade), amely nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a harmadik világbeli munkás megkapja az őt megillető pénzt a munkájáért.

Ezt a tényt bolygatta az idén felfedezett norvég valóságshow is, melyben divatbloggerek utaznak Kambodzsába, hogy megnézzék, a ruháik milyen körülmények között készülnek. Az ötrészes sorozat tabuk nélkül mutatja be az országot; hogy miként dolgoznak a sweatshopokban, az emberek életkörülményeit és hogy a helyiek tudják: a helyzetük teljesen reménytelen.

Az egyik legemlékezetesebb jelenetben a házigazdájukat, Soktyt kísérték el egy phnompeni Mango üzletbe, ahol az országban elkészített ruhákat is árulnak. A lány teljes természetességgel beszél arról, hogy évente maximum kétszer engedheti meg magának, hogy új ruhákat vegyen, általában 2-2 dollárért. A boltban kinézett, Kambodzsában készített póló ára pedig 35 dollár volt, ez több mint amennyit Sokty lakbérre költ egy hónapban.

Emellett kampányként funkcionált Jonah Peretti – a Buzzfeed és a The Huffington Post egyik alapító atyjának – fricskája is még 2001-ben, amikor a Nike meghirdette azt az akciót, amiben a felhasználók saját sportcipőjüket tervezhetik meg. A marketing akció megtervezői nem gondolták, hogy egy nap egy „sweatshop” feliratú design kerül a céghez, amely a cipők elkészítésének módjára utal. Természetesen nem voltak hajlandóak legyártani, ennek következtében csak még nagyobb hírverést kapott a dolog.

A textilipari gyártás aggályos jelenségei ellen magyar civilek is fellépnek, hiszen a nagy gyártók termékei nálunk is kaphatók. Tiltakoztak már az ázsiai "izzasztóműhelyek" embertelen körülményei ellen úgy, hogy egy-egy varrógép mellett fehérmaszkos önkéntesek pólókat varrtak. A Védegylet pedig több mint 1200 „piros lapot” gyűjtött össze egy világméretű tiltakozó akció keretében, ami azért robbant ki, mert a FIFA (a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség) logójával ellátott focilabdákat is pakisztáni gyerekek varrták.