Oh, gyarló ember, soha nem okulsz hibáidból, pedig elvileg „Az okos ember más hibájából tanul, a buta a sajátjából sem.”, igaz? Egész kellemes lehetne, ha mindennapi döntéseink egy szólás egyszerűségével érnének fel.

Természetesen, ha másról van szó, akkor mi magunk vagyunk Alfa és Omega, a Dalai Láma, illetve az összes létező gondolkodó, aki csak az ember eszébe tud jutni. Sajnos, ha magunkat vesszük górcső alá, már sokkal kevésbé objektív a helyzet. Bár sokszor nem látjuk be, de gyakran előfordul, hogy szerény személyünket egy nagy gondolkodóval sem lehet összehasonlítani; van, hogy viselkedésünk még csak nyomokban sem mutat megfontoltságot, vagy kritikus szemléletmódot. Nem azért, mert ne sejtenénk előre, hogy mi lesz döntéseink következménye, vagy esetleg barátaink ne mondanák el százezezerszer egy-egy ballépésnek tűnő tettünk előtt, hogy - Ne csináld! Emlékezz, mi volt legutóbb!

Erről szó sincs! Döntéseink tömkelegének körforgásában a mi kis agyunk olyan nagy kamubajnokká vált, hogy elhiteti velünk, ezúttal más lesz...

Fájó fejjel

Minden meggondolatlanságunk során fájó fejjel vagy egyéb sajgó testrészekkel gazdagodunk. Mind jól ismerjük azokat a másnapokat, amikor tennünk kéne a dolgunkat, de az előző éjjeli elcsábulás kábulatában nem vagyunk képesek a legegyszerűbb cselekvésekre sem, így pedig mindent elrontunk. Egy másik véglet szerint agyunk reflexszerűen meg is akadályozhatja, hogy valami általa fölöslegesnek és banálisnak gondolt szituációba zuhanjunk, melynek feltételezhetően törés lesz a vége. Ugyanis agyunk szürkeállománya képes elhitetni velünk, hogy ha szemünk meglát egy centi vizet a medence alján, egy triplaszaltó után mi sértetlenül, sőt még jól is jövünk ki az előttünk álló kapcsolat kacsaúsztatójából.

Soha ne hagyjon el a remény… vagy inkább mégis?

Feladni sosem tanácsos, főleg nem fontos dolgokat, mert ha így teszünk, könnyen kicsúszhat minden az ujjaink közül. De mi a helyzet azokkal a dolgokkal, amik nem feltétlenül csak pozitívak lehetnek ránk nézve? Végtelennek tűnő álmatlan éjszakákat okozó tettek, kapcsolatok, akár szerettek. Sokszor az ember képtelen elengedni az őt foglalkoztató gondolatokat, érzelmeket. Ezt a képtelenséget pedig nem más okozza, mint a szürkeállományunkba olykor kegyetlenül visszatérő érzés; a remény. A remény, mely érzéseink egyik legkeményebben felszerelt katonájaként 20 az 1-hez arányban könnyű szerrel hagyja térden könyörögni a józanész bölcseleteit. Addig harcol bármi ésszerűség nélkül, amíg az összes létező híd fel nem égett mögötte, és még akkor sem szűnik meg, ha az ember már harmadjára cserél a héten ágyneműt, mert az este jobban hasonlított egy vízilabdameccsre, mint egy kellemes alvásra.

Megvilágosodás!?

Ha valaki eljutott már a reménnyel kapcsolatos megvilágosodás szintjére, és lesz hozzá szerencsém, akkor biztos, hogy ez a cikk egy csatolt interjúval fog gazdagodni, de ez még várat magára. Addig is talán annyit tudunk tenni, hogy könnyítünk a lelkünkön, ha tudunk, és nem engedjük, hogy érzelmeink salakanyagai miatt izzadt lepedőn ébredjünk. Ha nagyon egyszerűek szeretnénk lenni: „Carpe diem!”. Szabaduljunk meg reményeinktől, ne dédelgessük tovább őket. Ja és persze ha barátaink azt mondják egy következő elhatározásunk alkalmával, hogy ennél nagyobb baromságot nem hallottak még tőlünk, próbáljunk meg hallgatni rájuk, mert lehet, hogy ők jobban tudják, mi kell nekünk.

Írta: Braun Dániel