Írta: Ökrös Kinga

Ezekkel a szavakkal lehet leginkább kifejezni azt, amit a paralimpiai élsportolók képviselnek. Az MKT Külker rendezésével megvalósuló „2024: Olimpia Magyarországon” témájú kerekasztal-beszélgetés után készítettünk interjút az egyik résztvevővel, Kézdi Réka paralimpikonnal.

Először az olimpiáról kérdeznélek, hiszen még friss az élmény. Milyen volt a hangulat Rióban, mennyit láttál a városból a sporteseményeken kívül?
Alapvetően azt gondolom, hogy nagyon felkészülten mentem ki Rióba, nagyon vártam már. Hatalmas kihívás volt, mert viszonylag messze van, konkrétan a világ másik felén. Igyekeztünk itthon úgy tologatni az edzéseket, hogy nagyjából fedjék az elődöntők és a döntők időtartamát, így kicsit hamarabb átálltunk, mint hittem volna. Magából a városból nem sokat láttam, mert nekem az első és az utolsó napon is volt számom. Egyszer-egyszer sikerült kilesni a városba, a nagyobb nevezetességeket megnézni. Az emberek nagyon barátságosak voltak, annyira nem volt ijesztő, mint ahogyan ezt a hírekből hallani lehetett, kedvesen fogadtak bennünket.

Milyennek élted meg az idei eseményt a londoni paralimpiához viszonyítva?
Londonban nagyobb tömeg volt, kicsit azt érzem, hogy a nem hazaiakat is jobban szerették. A brazilok nagyon szeretik a sajátjaikat, ezt bebizonyították, tényleg nagyon nagy ováció van, ha egy hazai versenyző lép a pályára. Londonban az ellenfelek fogadtatása is jelentősebb volt.

A budapesti olimpia és paralimpia kapcsán ez lenne az egyik nagy előny, hogy hazai közönség szurkolna a magyar sportolóknak.
Ez semmihez nem fogható, amikor saját szurkolók előtt lép az ember pályára. Itt azért nagyon fontos, hogy sok versenyzőnek nem tudott kimenni a családja Rióba, hisz messze van, nehéz megszervezni. Itthon azért ha kisétálsz a kis lakásodból, és átmész az uszodába, és már versenyen is vagy, az annyira nem rossz!

Mit gondolsz, helyezésekben is mérhető lenne a magyaroknak a hazai pálya előnye?
Én azt gondolom, hogy igen. Nem hiszed el, hogy mennyit számít. A vízbe is behallatszik, ha ováció van, akkor rezonál a víz. Én például Londonban ezt átéltem, én voltam a 200 gyors döntőjének a 8. helyezettje, akit már betapsolnak, akinek már tényleg az a célja, hogy túlélje. Na ez voltam én. Érezhető, ahogy rezeg a víz, érzed, ahogy elkezdenek szurkolni.

Az úszók is hallják a vízből ahogy szurkolnak nekik?
Nem mindig, a sprint számokban például semmit nem hallok. Ott az első pillanattól kezdve olyan erőbedobást raksz bele, hogy a végére elájulsz. A hosszabb távokon azért ez egy kicsit elnyúlik, ott valahogy jobban észreveszed a külső ingereket.

Mi a különbség, pontosabban van-e különbség a rajthoz készülésben a rövid és a hosszabb távoknál? Mire koncentrálsz ilyenkor?
Nekem van. Én hajlamos vagyok hosszabb távokon - pedig rengeteget gyakorlom, esküszöm - elszórni az erőmet az elején. Most például Rióban a 200 gyorson gyakorlatilag tényleg a szentlélek lökött be az utolsó 50 méteren, nagyon elsakkoztam az elejét. Konkrétan 100 résztávon egyéni csúcsot úsztam, és utána csodálkoztam, hogy nem megy a második 100 méter. Az hatalmas fájdalom volt, ott már érzed a külső hatásokat, hogy csak rád figyelnek, mert már csak te tempózol. A sprintszámokban nekem ilyen nincs, ott semmit nem érzékelek, örülök ha a rajtpisztolyt hallom.

Sokat számít a közönség szurkolása, de a rajthoz állásnál ezeket a külső tényezőket ki kell zárni?
Igen, ki kell. De mondjuk egy bevonulásnál őrjöngő ovációt láttam, hallottam, tapasztaltam. Londonban is szétesett a ház, de most például az én kategóriámban is van brazil, sőt a fiúknál is, és ráadásul mindketten favoritok. A brazil fiú többszörös paralimpiai bajnok, egyetlen ép lába van, de futva nem érnéd utol. Amikor jön a futama eleve olyan ováció van, hogy hihetetlen és még nem ő következik, de már őt hívják. És mire ő kimegy, már át van kvázi itatva ezzel a szeretettel, ami azt gondolom, hogy rettenetes nagyot dob rajta

.
Az, hogy különböző sérülésekkel egy kategóriában versenyeztek nem szül különbségeket köztetek?
Érdekes kérdés. A paralimpiát úgy rendezik meg, hogy sérültség szerint próbálnak kategóriákat létrehozni főleg a fizikai sérülés szerint. Az úszásban 1-10ig vannak osztva a sportolók. 1-esben van, aki a leginkább sérült, például aki nyaktól lefelé mozgásképtelen, van ilyen is, de a paralimpián csak 3-as kategóriától felfelé vannak úszók. Nyilván annyira különböző sérültséggel rendelkezik mindenki, hogy néha vannak olyan esetek, amikor nézed, hogy na ő hogyan kerülhet egybe a többiekkel. Nekem egy karom van, az én kategóriámban mindenki két ép karral úszik. Viszont van, aki deréktól lefelé mozgásképtelen, vagy valamilyen lábproblémája van, mégis velem van egy kategóriában.

Mennyire tartod fontosnak a sportpszichológusok szerepét az élsportolók felkészülésében?
Én azt gondolom, hogy nagyon fontos, hogy legyen egy szakember gárda a sportolók mögött, és ebben igenis nagyon fontos szerepet játszik egy sportpszichológus, aki segít bizonyos helyzeteket kezelni. Ugyanúgy ahogy szükséges egy orvos és egy masszőr egy ilyen háttércsapatba, hasonlóképp szükség van a sportpszichológusokra is. És utólag is tudni kell feldolgozni, nekem is itt egy 4. hely 8 századdal lemaradva.

Neked hogy sikerült feldolgozni? Viszonylag könnyen át tudsz ezen lendülni?
Nem. Nekem ez nem megy csettintésre sajnos. Még kell idő. Hál' Istennek bennem nincs fájdalom azért, hiszen magamhoz képest javultam, nem keveset. A két edzőm nagyon jól felkészített Rióra, és nyerhettem volna érmet, hogyha nem izgulom túl a rajtot. Talán az is jól jött volna, ha egy pszichológus segít ezt leküzdeni. Látható volt, hogy amikor nincs rajtam ekkora stressz, hogy ott egy érem és azt én hozhatom el, akkor magamhoz képest viszonylag jól rajtolok. De ahogy ott volt a döntő már mondtam magamnak, hogy ne ugráljál, maradj nyugton mert ki fogsz ugrani, szépen várd meg amíg úgy érzed, hogy el lehet indulni. És ez az ”amíg úgy érzed, hogy el lehet indulni” ez pont 8 századnyi volt és pont annyit eredményezett, hogy én lemaradtam a dobogóról.

A sérültség feldolgozását Ti, sportolók máshogy élitek meg? Kell Nektek ehhez külön külső segítség?
Nem, én a magam nevében azt mondom, hogy nem. A sport azért speciális világ, mert van egy kapocs az épekkel. Én ugyanazt csinálom, mint az összes többi úszó, hovatovább ugyanúgy csinálom, mint az összes többi úszó. Nekem is ugyanúgy fáj a reggel ötkori kelés, ugyanúgy benne vagyok a vízben két órát, izomlázam van, klórszagú vagyok egyfolytában, mint az összes többi úszó. Tehát ezekben nincs különbség. És mivel én úszó vagyok, nagyon hamar megtanultam elfogadni azt, hogy én műlábbal rendelkezem, és ha odamegyek az uszodába azt nekem le kell vennem és ezt mindenki látja. Mivel én ezt pici gyerek korom óta csinálom, annyira hozzászoktam ehhez, hogy nincs ezzel bajom. Ez a felfogás a lényege az egésznek, hogy én ott nem egy sérült ember vagyok, én ott egy olimpikon vagyok, egy paralimpikon és azért figyelnek rám az emberek, mert oda jutottam ahol éppen vagyok. Ott már mindenki egyenlő.

Hogy és mikor váltál profi sportolóvá?
Fejlődési rendellenességgel születtem, és az orvosok azt tanácsolták, hogy nagyon jót tette nekem az úszás, mert gyógytestnevelésre az egyik legjobb. Elkezdtem úszni, és nagyon hamar megszerettem, már 4 évesen versenyre kerültem, így gyakorlatilag az egész gyerekkoromat végigkísérte a versenyzés. Majd volt egy majdnem 10 éves szünet egészségügyi okokból, mert a gerincemet műtötték. Aztán eljött a pont, amikor már nem bírtam mozgás nélkül, felhívtam Pista bácsit, az edzőmet, hogy szeretnék visszamenni úszni. Úgy fogadott 10 év után is, mintha csak tegnap hagytam volna abba. Elkezdtük az edzéseket, gyakorlatilag egy strandfürdőruhában, mert akkor még rendes úszódresszem se volt, mondván minek. Elég jól sikerült a dolog, jött a válogatott is, és onnantól lehetőség volt felkészülni a londoni játékokra.

Mi a véleményed arról, hogy csökkentették a paralimpikonok díjazásának értéket az ép sportolókéhoz képest?
Sokféle oldalról megközelíthető a dolog. Mivel sérültség szerint kategóriákba vagyunk osztva, ezért nálunk több érmet osztanak ki. Például 50 m gyorson az épeknél megnyerheti 1 fiú és 1 lány, nálunk megnyerheti 10 fiú és 10 lány. Viszont egy másik szemszögből nézve, míg egy úszó nyerhet 3-4-5 érmet is, addig egy judos egyetlen egy súlycsoportban indulhat, egy éremért megy ki. Miért kapnak ugyanannyit? Viszont én, mint parasportoló ugyanannyit edzek, ugyanannyi alázattal, elszántsággal, ugyanolyan fájdalmakkal és mégis kevesebbet ér 50%-kal a teljesítményem. Nem gondolom, hogy az egy korrekt dolog, hogy én fele annyi jutalmat kapok, főleg azért, mert az ösztöndíjas rendszerben sem kapunk ugyanannyit, mint az épek, sőt. Nekem muszáj munkát is vállalnom.

Van az úszástól független munkahelyed is vagy csak az úszásoktatás?
Van hál’ Istennek olyan munkahelyem is, ami nem a vízhez köthető. Úszóedzőként is dolgozom most, jelen pillanatban az a fő cél, hogy amikor én már nem leszek élsportoló, akkor edzőként maradhassak a vízpart mellett.

Tervezel még olimpián részt venni?
Ez egy nagyon jó kérdés. Én 31 éves vagyok, úgyhogy még meglátjuk. Az a jó az idősebb korban, hogy fejben sokkal érettebbnek érzem magam. Szerintem nagyban ennek is köszönhető, hogy Rióban sokkal jobbat úsztam, mit Londonban. Volt tapasztalatom, tudtam mihez viszonyítani. Viszont egy 2020-as tokiói olimpiái szereplésnél már számba kell venni azt is, hogy fizikailag hogy bírnám. Mindenképpen az a fő szempont, hogy ha úgy érzem, hogy magamat le tudom győzni, akkor igen.