Karácsony, a szeretet ünnepe - a szereteté, a hálaadásé és a családé. Nincs is jobb ilyenkor, mint hazamenni, és élvezni azt az utánozhatatlan melegséget, mely szeretteinkből árad felénk. Eltölteni egy varázslatos estét a szüleinkkel, sütit sütni anyával, ajándékot csinálni az öcsémnek, és izgulni, vajon apu Télapónak öltözve mit rejt majd a fa alá. Igen, már aki megteheti ezt. Sajnos vannak, akiknek ez nem jár ki. Vannak, akiknek a legszebb ünnep egészen más, akik ugyanazon négy fal között, gyermektársaikkal töltik a szentestét. De pontosan hogy is néz ki egy karácsony, szülők nélkül?

Írta: Petra

Árvaház vagy gyermekotthon, ahogy manapság hívják. Itt élünk mi, háromtól tizennyolc éves korig, ha a gyámhatóság azt mondja, a felnevelésünkhöz nem voltak megfelelőek a családi körülmények. Ha jó voltál, maradhatsz tovább is, míg be nem töltöd a huszonnégyet, de utána vár a Nagybetűs Élet. Ez egy hely a hazatérésre, a szerető család megtalálására, hogy legyen mire azt mondani: otthon. Úgy élünk itt, mint egy nagy család. A nevelők pótanyaként vigyáznak a kisebbekre, az idősebbek iskolába járnak, esténként moziba is mehetünk, ha belefér a zsebpénzbe. Merthogy az is jár, államilag meghatározott összegben. Napközben foglalkozás, este meg jöhet a rosszalkodás.

Aztán eljön a december, s vele a várva várt karácsony. Legalábbis erről árulkodnak a lelkesen kidíszített termek. Az igazság azonban az, hogy egy árvának ez a legnehezebb időszak az évben. Ilyenkor ugyanis ránk nevet a könyörtelen igazság: nekünk nincs családunk. 

Karácsony, a szeretet ünnepe – hirdetik a tévék, bevásárlóközpontok, plakátok.  Mi pedig itt vagyunk egymásnak, anya és apa nélkül. Hiányzik a meghitt családi légkör, s semmi mást nem kérünk a Jézuskától, csakhogy szeressenek minket. Végre, valaki. Ilyenkor aztán érthető módon nő a feszültség, a verekedések száma, egyre több az iskolai hiányzás és a magatartásprobléma. Itt mindenki nehezen dolgozza fel, hogy nekünk nem adatott meg az, ami más embernek természetesnek tűnik. Persze a nevelőknek sincs könnyű dolguk ilyenkor, csökkenteni kell a rossz hangulatot, felügyelni az intézmény életét, szervezni a karácsonyi ünnepséget, rendezni az adományokat. Az ő feladatuk boldoggá tenni minden egyes árvát, s ennek érdekében minden követ megmozgatnak.

S hogy néz ki egy ajándékozás? Mindenkire fejenként párezer forint jut, ebből kell gazdálkodniuk a nevelőknek. Mindannyian listát írunk a vágyainkról, és a gondozó veszi meg nekünk az ajándékot. Ha valaki értékesebb ajándékra vágyik, mint amennyi a keret, a zsebpénzéből kipótolhatja. Este kis csoportban összegyűlünk, és együtt ünnepelünk – karácsonyfa és vacsora azért nekünk is jár. Sok támogatást kapunk az egyházi iskoláktól és az államtól is. Na meg ilyenkor érkeznek a cipős dobozokba rejtett ajándékok. Ez a kedvencem. Nem, ezek nem egyszerű játékok. Minden egyes doboz rejt még valami plusz értéket, valamit, ami talán a legjobb dolog a karácsonyban. Szeretetet, törődést. Ilyenkor érzem igazán, hogy gondolnak rám, hogy én is számítok valakinek.

Este van. A nevelőnő megint Petike ágyánál ül, és hallom, ahogy ő a délutáni focizásról mesél. Majd mást is hallok.

„Nem fázol, kisfiam?”

„Tanító néni, tessék ezt nekem még egyszer mondani. Nekem még sohase mondta senki, hogy kisfiam…”
Néha csak úgy megkérem, hogy édesanyának szólíthassam. Az mindig olyan jó érzéssel tölt el.

Azt hiszem, egyértelműen kijelenthetem: nem az számít leginkább, hogy mink van az életben, hanem, hogy kicsodánk. S soha ne féljünk szeretni, hálásnak lenni, és megköszönni mindazt, amit az élet adott nekünk, addig, amíg lehet, és úgy, ahogy van – hibákkal, hiányokkal együtt.

(A történet kitalált helyszínen, fiktív személyeken alapul.)